Nem hasonlít Harry történetére, de felismerhető az író azonossága. Nem hasonlít, hiszen nem mese, nincs varázslat. Egy hétköznapi történet, ami csöppet sem emlékeztet egyéb közkedvelt regényekre sem. Nincsenek benne nagy szerelmek, vérfagyasztó gyilkosságok, izgalmas fordulatok, humor (a beharangozással ellentétben, még fekete sem). Nincs igazi főhős.
Ami van, egy vidéki kisváros hétköznapjait élő szürke közösség. Semmi csillogás, semmi mellébeszélés. Mint egy oknyomozó riport. Kőkemény tényszerűség.
Nem Kenekről és Barbiekról, nem áloméletről szól, hanem olyan hús-vér nyomorúságról, ami mellett naponta mi magunk is elmegyünk a parkokban és aluljárókban.
Sok (szinte csak) negatív kritikát olvastam a könyvről. Sokan fölöslegesnek, csak az írónő múltjának köszönhetőnek tartják a megjelenését. Nem értek egyet vele.
Nem mondom, hogy a legkedvesebb olvasmányaim közé fogom sorolni (így is nagy helyet foglal el a képzeletbeli polcon az előző hat regénye), de a fanyalgókkal ellentétben én nem találom értelmetlennek a könyvet, nem is untam.
Számomra volt mondanivalója és tulajdonképpen mindenkinek ajánlom, a szociálisan érzéketleneknek azért, hogy lássák hova vezet a gondolkodásuk, a többieknek azért, hogy ne késlekedjenek cselekedni, amikor még lehet.
