Tanultam rendesen. Magamhoz képest, meg egyébként is. Minden feladattípusból számtalant megcsináltam, ami nem ment, újra nekiálltam, addig próbálkoztam, amíg tudtam, most jó, sikerült megoldanom. Éreztem, felkészülten megyek írásbelizni.
A rosszérzések azzal kezdődtek, hogy kiderült, nincs nálam a szemüvegem. Amikor rájöttem, világosan láttam magam előtt, ahogy otthon kiteszem a régit a táskámból, hogy az újat vigyem magammal, de azt az asztalon hagyom. Aztán az sem volt kellemes, hogy huszonketten ültünk egy piciny, levegőtlen, meleg teremben. A légkondit ugyan bekapcsolták, de tíz perc múlva fázni kezdtünk, úgyhogy ki is.
A legrosszabb mégis az volt, hogy ránézve a feladatokra nem azt éreztem, hogy de jó, meg tudom oldani. Kicsit úgy éreztem, mintha valami tévedés történt volna.
Aztán végre az utolsó feladat rám mosolygott, értettük egymást. Biztos voltam benne, hogy jó a megoldásom. Némi olvasgatás után találtam még egyet, és szépen haladtam, de tudtam, hogy nem úgy fog sikerülni, ahogy szeretném. Ráadásul a két óra nagyon hamar eltelt.
Elég elkeseredetten jöttem ki a teremből, és úgy gondoltam, nem lesz meg az 51%. Többször átgondoltam, és mindig arra jutottam, hogy amit írtam az biztosan jó, de kevés. Ahogy az idő telt, már reménykedni kezdtem, hogy talán meglesz az, és ma megkaptam az eredményt: 65%. Közepes.
Szerdán mehetek szóbelizni.
